Avagy miért morzsolódik a karizmatikus megújulás?
Jelen tömör, kritikus gondolatok a katolikus karizmatikus megújulás számára készültek. Nem íróasztal felett születtek elemző módon – pedig ez a rám jellemző módszer – hanem imádság közben. Egyéni véleményemet tükrözve – de prófétai figyelmeztetésként – adom tovább, hogy senki se veszítse el a Lélektől kapott karizmáját. Lehet velük egyetérteni vagy tagadni, esetleg vitatkozni róluk. Én tovább nem vitázom, feladatom annyi, hogy nyíltan elmondjam. Akinek füle hall és szeme lát, fontolja meg!
Elismerem, mindig rosszallással néztem azok tömegére, akik nem járnak közösségbe, csak találkozókra és szolgálatokra, és akik szolgáltatásszerűen veszik igénybe a közbenjárói imádságot: elsők a közbenjárási sorba beállók között és a következő évben is ott állnak, hogy ugyanazt kérjék. Kezdem megérteni, hogy őket nem lehet egyszerűen hibáztatni, mert ők a mi termékünk.
Ennek az évek óta megfigyelhető jelenségnek a hátterében a „karizmák klérusának” nevezhető probléma áll: a megújulás szétesése a nagy (rendkívüli) karizmákkal rendelkező szolgálókra és az ilyennel nem rendelkezőkre, vagyis a befogadókra. A karizmák klérusa ösztönszerűen szolgál, a „karizmatikus laikus” pedig szolgálatot fogad el. Ezek a szolgálatok arra irányulnak, hogy a laikusok a klérus „közbenjárására” Istentől egy beavatkozást kapjanak – amit önmaguk imájától (már) nem remélnek. Ez egy lelki hozzáállássá válhat: hogy lelki fejlődésre tegyen szert egy laikus, szüksége van a klérus közbenjárására, így a saját maga lelki fejlődése terén passzívvá válik. Annyira, hogy hiszi: amint Istentől rendelt dolog az, hogy a problémákkal felkent szolgálókhoz lehet fordulni, az is helyes és Istentől való, hogy mindig tőlük kérjünk szolgálatot. Ez akár lelki magatartássá rögzülhet a laikusnál: „ha a szolgálók közbenjárása nem segít, vagy visszaesek, akkor már tehetetlen vagyok, hisz nekik van erre karizmájuk”.
Az ilyen fajta passzivitást kiváltó szolgálatba bele van kódolva a nagyarányú lemorzsolódás, mert a laikusok már nem tudnak talpra állni. Hisz, amikor igazán bajba vannak – általában – nincs mellettük egy klerikus, hogy segítsen.
Amikor a II. Vatikáni Zsinaton az atyák a LG 12-t fogalmazták, pont azért írtak a karizmákról, hogy tanítsák: azok mindenki számára adatottak ma is. Nem azért kardoskodtak, hogy egy (másik) szűk réteg sajátítsa ki a karizmákat, és a többiek rajtuk csüngjenek.
„A karizmatikusok olyan magasan szárnyalnak, amilyen nagyot puffannak végül.”
(népi katolikus bölcsesség)
Gyuris Gellért,
nyilvánosságra hozva 2008. január 18-n.
Csatolmány | Méret |
---|---|
Letölthető változat (PDF) | 45.69 KB |
Hozzászólás
kemény beszéd
Új hozzászólás