A karizmák klérusa

18 / 1 / 2008
Gellért

Avagy miért morzsolódik a karizmatikus megújulás?

Jelen tömör, kritikus gondolatok a katolikus karizmatikus megújulás számára készültek. Nem íróasztal felett születtek elemző módon – pedig ez a rám jellemző módszer – hanem imádság közben. Egyéni véleményemet tükrözve – de prófétai figyelmeztetésként – adom tovább, hogy senki se veszítse el a Lélektől kapott karizmáját. Lehet velük egyetérteni vagy tagadni, esetleg vitatkozni róluk. Én tovább nem vitázom, feladatom annyi, hogy nyíltan elmondjam. Akinek füle hall és szeme lát, fontolja meg!

Elismerem, mindig rosszallással néztem azok tömegére, akik nem járnak közösségbe, csak találkozókra és szolgálatokra, és akik szolgáltatásszerűen veszik igénybe a közbenjárói imádságot: elsők a közbenjárási sorba beállók között és a következő évben is ott állnak, hogy ugyanazt kérjék. Kezdem megérteni, hogy őket nem lehet egyszerűen hibáztatni, mert ők a mi termékünk.

Ennek az évek óta megfigyelhető jelenségnek a hátterében a „karizmák klérusának” nevezhető probléma áll: a megújulás szétesése a nagy (rendkívüli) karizmákkal rendelkező szolgálókra és az ilyennel nem rendelkezőkre, vagyis a befogadókra. A karizmák klérusa ösztönszerűen szolgál, a „karizmatikus laikus” pedig szolgálatot fogad el. Ezek a szolgálatok arra irányulnak, hogy a laikusok a klérus „közbenjárására” Istentől egy beavatkozást kapjanak – amit önmaguk imájától (már) nem remélnek. Ez egy lelki hozzáállássá válhat: hogy lelki fejlődésre tegyen szert egy laikus, szüksége van a klérus közbenjárására, így a saját maga lelki fejlődése terén passzívvá válik. Annyira, hogy hiszi: amint Istentől rendelt dolog az, hogy a problémákkal felkent szolgálókhoz lehet fordulni, az is helyes és Istentől való, hogy mindig tőlük kérjünk szolgálatot. Ez akár lelki magatartássá rögzülhet a laikusnál: „ha a szolgálók közbenjárása nem segít, vagy visszaesek, akkor már tehetetlen vagyok, hisz nekik van erre karizmájuk”.

Az ilyen fajta passzivitást kiváltó szolgálatba bele van kódolva a nagyarányú lemorzsolódás, mert a laikusok már nem tudnak talpra állni. Hisz, amikor igazán bajba vannak – általában – nincs mellettük egy klerikus, hogy segítsen.

Amikor a II. Vatikáni Zsinaton az atyák a LG 12-t fogalmazták, pont azért írtak a karizmákról, hogy tanítsák: azok mindenki számára adatottak ma is. Nem azért kardoskodtak, hogy egy (másik) szűk réteg sajátítsa ki a karizmákat, és a többiek rajtuk csüngjenek.

„A karizmatikusok olyan magasan szárnyalnak, amilyen nagyot puffannak végül.”
(népi katolikus bölcsesség)

Gyuris Gellért,
nyilvánosságra hozva 2008. január 18-n.

Csatolmány Méret
Letölthető változat (PDF) 45.69 KB

Hozzászólás

Permalink

Egyetértek veled Gellért, a klerikalizmus a megújulásban valóban egy olyan veszély, amely ellen szükséges folyamatosan harcolnunk: egyrészt önmagunkkal, hogy ne válljunk "klérussá" - ne legyünk gőgösek, és ne gondoljuk, hogy Isten csak általunk képes cselekedni, másrészt azokkal, akik felé szolgálunk, ne neveljük őket fogyasztókká. Én úgy látom, hogy mindenkiben megvan a hajlam arra, hogy passzív befogadó legyen - hiszen ez a könyebb út, és lehet hibáztatni a "nagyokat" meg Istent azért, hogy nem mennek a dolgaim. A mi feladatunkat abban látom, hogy segitsünk a megtérőknek növekedni és nem megmaradni a "csak annyi a dolgom, hogy befogadjam az új életet" - csecsemő szinten. Pál is küzdött ez ellen: Zsid 5,12. Személyesen is átmentem ezen, amikor éveken át a lelkigondozómhoz futottam minden gondommal. Aztán Isten rám szólt egy alkalommal, hogy ne hivjam fel, hanem tegyem szépen le a telefont és Vele oldjam meg az ügyet. Fél órás "felhívom-nem hívom" után letettem a telefont és Isten megmutatta, hogy közbenjáró nélkül is képes gyógyítani a szívemet! Persze amikor találkzotam a gondozómmal megbeszéltük ezeket és megállapítottuk, hogy nagyot növekedtem Isten kegyelméből. Én ezt úgy fogalmaznám, hogy akkor történt az én "elválasztásom" - Isten elkezdett szilárd eledellel táplálni, függetlenedtem a gondozómtól. Én Bécitől azt tanultam VMK-n, hogy nem elég leadni a kérügmát, segíteni kell a növekedésben. Nevelni kell a tesókat arra, hogy fogyasztóból szolgálóvá növekedjenek. Sok helyen látom, hogy "a kérügma megelőzi a katekézist" kifejezés átcsap abba, hogy már csak a kérügmát adjuk és csodálkozunk azon, hogy nincs növekedés! Olyan, mint amikor egy kisgyereknek nem adnak kanalat a kezébe, hanem csak cumiztatják - nem is fog tudni egyedül enni soha! Itthon a közösségben tanítás sorozatokat tartunk, amelyek segitenek a tesóknak "gyakorlás által kifejleszteni érzékeiket, hogy megkülönböztessék a jót és a rosszat" Zsid 5,14. Én ezt a megoldást találtam erre a problémára. De igy is vannak olyanok, akiket Sávai "állandó megtérőknek" nevezett - akik folyton csak megtérnek, de nem növekednek. Nem gondolom, hogy ez egy tudatos "mi vagyunk a klérus, csak nekünk van karizmánk" hozzáállás eredménye, inkább azt mondanám, hogy mindenkinek kényelmesebb, hiszen a nevelés felelősséget jelent, mig a "majd én megetetlek, biztos ami biztos" módszer egyszerű, bevált, hatékony. Kérdés, hogy meddig lehet birni emberileg a terhelést, hol vannak a Márkok, mi van a paradigmaváltással, mi van azokkal, akik emiatt elvesznek, és kié lesz a felelősség a végén? Ja, és ki folytatja, ha mi kipurcanunk a terhelés alatt? A harcot minden szolgálónak magának kell megharcolnia... Aharai! pax éva

Új hozzászólás

A mező tartalma nem nyilvános.