A karizmák klérusa

Egyetértek veled Gellért, a klerikalizmus a megújulásban valóban egy olyan veszély, amely ellen szükséges folyamatosan harcolnunk: egyrészt önmagunkkal, hogy ne válljunk "klérussá" - ne legyünk gőgösek, és ne gondoljuk, hogy Isten csak általunk képes cselekedni, másrészt azokkal, akik felé szolgálunk, ne neveljük őket fogyasztókká. Én úgy látom, hogy mindenkiben megvan a hajlam arra, hogy passzív befogadó legyen - hiszen ez a könyebb út, és lehet hibáztatni a "nagyokat" meg Istent azért, hogy nem mennek a dolgaim. A mi feladatunkat abban látom, hogy segitsünk a megtérőknek növekedni és nem megmaradni a "csak annyi a dolgom, hogy befogadjam az új életet" - csecsemő szinten. Pál is küzdött ez ellen: Zsid 5,12. Személyesen is átmentem ezen, amikor éveken át a lelkigondozómhoz futottam minden gondommal. Aztán Isten rám szólt egy alkalommal, hogy ne hivjam fel, hanem tegyem szépen le a telefont és Vele oldjam meg az ügyet. Fél órás "felhívom-nem hívom" után letettem a telefont és Isten megmutatta, hogy közbenjáró nélkül is képes gyógyítani a szívemet! Persze amikor találkzotam a gondozómmal megbeszéltük ezeket és megállapítottuk, hogy nagyot növekedtem Isten kegyelméből. Én ezt úgy fogalmaznám, hogy akkor történt az én "elválasztásom" - Isten elkezdett szilárd eledellel táplálni, függetlenedtem a gondozómtól. Én Bécitől azt tanultam VMK-n, hogy nem elég leadni a kérügmát, segíteni kell a növekedésben. Nevelni kell a tesókat arra, hogy fogyasztóból szolgálóvá növekedjenek. Sok helyen látom, hogy "a kérügma megelőzi a katekézist" kifejezés átcsap abba, hogy már csak a kérügmát adjuk és csodálkozunk azon, hogy nincs növekedés! Olyan, mint amikor egy kisgyereknek nem adnak kanalat a kezébe, hanem csak cumiztatják - nem is fog tudni egyedül enni soha! Itthon a közösségben tanítás sorozatokat tartunk, amelyek segitenek a tesóknak "gyakorlás által kifejleszteni érzékeiket, hogy megkülönböztessék a jót és a rosszat" Zsid 5,14. Én ezt a megoldást találtam erre a problémára. De igy is vannak olyanok, akiket Sávai "állandó megtérőknek" nevezett - akik folyton csak megtérnek, de nem növekednek. Nem gondolom, hogy ez egy tudatos "mi vagyunk a klérus, csak nekünk van karizmánk" hozzáállás eredménye, inkább azt mondanám, hogy mindenkinek kényelmesebb, hiszen a nevelés felelősséget jelent, mig a "majd én megetetlek, biztos ami biztos" módszer egyszerű, bevált, hatékony. Kérdés, hogy meddig lehet birni emberileg a terhelést, hol vannak a Márkok, mi van a paradigmaváltással, mi van azokkal, akik emiatt elvesznek, és kié lesz a felelősség a végén? Ja, és ki folytatja, ha mi kipurcanunk a terhelés alatt? A harcot minden szolgálónak magának kell megharcolnia... Aharai! pax éva