„Íme, a pogányokhoz fordulunk.” (ApCsel 13,46) Pál és Barnabás eddig a zsinagógában kezdte mindig az Úr igéjét hirdetni, és csak a zsidóknak és prozelitáknak beszélt, ezután kezdett a pogányokkal is foglalkozni. (Majd a 18-ban, Korintusban fog szakítani végleg, és csak nekik hirdette már.) Ezen döntése után röviddel a görögök őket isteneknek tekintették és hódolni akartak, mert egy bénalábú ember sántaságát meggyógyították. Alig tudtak kimászni ebből a kalamajkából, végül megkövezik őket.
Nem kellett volna-e intő jelnek tekinteniük ezt, hogy „jobb lett volna ha továbbra is a zsidóságnak hirdetjük az evangéliumot”. Szerintem, sokan így döntöttünk volna. Pál miért nem vonta le ezt a következtetést? Makacs, önfejű személyisége volt? Kitartó volt? Vagy csak mindenben a Lélekre hagyatkozott? Ha a Lélekre hagyatkozott, honnan volt ilyen jó „megkülönböztető” képessége?
Szóval, csodálom amit tettek. (Lásd még erről a 16,6-ot).
És egy kérdés: Pált miért bántotta Filippiben, hogy valaki így kiáltozott amikor elment az utcán: „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek.” Mi zavaró van ebben a kijelentésben? Miért bántja egy apostolt ez?
Új hozzászólás