Ugrás a tartalomra

Bubnó Tamás: egyházzenei idegengyűlölet?

Huh, hogy mennyire ellenszenvesek a maguk művészetét oly nagyra tartó művészek, akik minden mást megvetnek.

Miközben olvastam a véleményét, határozottan olyan érzésem támadt, hogy voltaképpen vissza akarja állítani az ószövetségi Levita rendet: A liturgiában énekelni csak a szakavatott, megfelelő diplomával rendelkező, kiválasztottak által vizsgáztatottak énekelhetnek, akik egy bizonyos művészeti irányt képviselnek. Mindenki más hallgasson, mert csak profánra képes. Komolyan: ez egy második papság. Mint a leviták.

Úgy lettem nevelve, hogy népéneken nőttem fel, gyerekkoromban mi fiatalok vezettük a búcsún a népénekeket, de mi énekeltük a gregorián dallamokat is és a mai könnyűzeneinek nevezett énekeket is. Jól megvoltunk ezzel. Mindhármat szeretem. A piaroknál gitáros énekeket énekeltünk, de megtanultunk komplett gregorián miséket is. Ha Pannonhalmán vagyok, örömmel megyek az imaórákra, azt is sajátomnak érzem. Egyébként pedig gitáros dalokat énekelek. Nem vagyok művész, nem írok saját dalokat, de jártam zenesuliba nem egy évet.

Teológusként van némi ismeretem az egyháztörténelemről, így pl. azt senki sem tudja nekem bemagyarázni, hogy egykor az orgona ne lett volna profán hangszer. Azt már megszoktam, hogy az egyházzenészek egy csoportja azzal jön, hogy bizonyos zenei stílusok szentebbek, magasabb rendűek, mint mások és hogy az ő stílusok a valódi. Tanultam elég teológiát, tudom, hogy ez nem igaz, de az egyház egységéért elviselem ezt az igazságtalanságot. Legyen igazuk, ha ettől boldogok és menjünk tovább, annyira nem fontos.

De úgy tűnik nem lehet ennyiben hagyni a dolgot, mert most már van aki vérszemet kapott és egyenesen elhallgattatni akarja a nem szakavatottakat a liturgián. Ez nem egyházzenei idegengyűlölet? Hogy jön ez össze az Evangéliummal? Vagy ez már nem a Római Katolikus Egyház, hanem valami egyházzenei szekta?

Vagy lehet, hogy ez a cikk csak egy vicc, és csak nevettetni akartak vele? Jelentem, nem sikerült. :)

Összegezve: Tiszteletem és elismerésem minden olyan egyházzenésznek, akik nem akarnak kizárni engem a liturgikus énekből és megengedik, hogy ne csak az ajkam mozogjon a szentmisén, hanem hang is elhagyhassa a számat. Remélem a Római Katolikus Egyházban ők mindig többségben lesznek.

Hozzászólás

Andorka Péter (nem ellenőrzött) 2012. 05. 01., k – 20:31

Kedves Gellért és Mindenki, aki olvassa!

5 éves korom óta zenét tanulok. Ütőhangszereket, majd zongorát, zeneszerzői érdeklődésem megjelenésével harsonázni, egy keveset brácsázni, fuvolázni tanultam, illetve 14 évesen, amikor bekerültem a szentendrei Ferences Gimnáziumba és láttam két osztálytársamat gitározni a miséken, magam is elkezdtem autodidakta módon gitárt tanulni. Persze csak akkordokat. Mivel 4 ellógott és 2 tényleges év szolfézson (de azért 6-7 év rendes zenei képzésen) voltam már túl, a jazz-lejegyzés (főleg ezen egyszerű verziója, amit a karizmatikus énekek használnak) gitáron történő kiszámolgatása nem jelentett különösebb gondot. Így kezdtem el a miséken való gitáros éneklésbe bekapcsolódni. Ezek a misék hetente egyszer voltak a 0. órában az osztálynak, majd másodiktól (tizediktől) az évfolyamnak, ahol a diákok szolgáltak zenészként, ministránsként, olvasóként. A Ferences Gimnázium kápolnájához, ami egy matt-hangzású tetőtéri helyiség, a családias hangulathoz, Viktor atya nekünk szóló, fiatalos prédikációihoz nagyon jól illett a zene is, és a legfontosabb az volt, hogy mindenki énekelt. Tudta, nem tudta, Istent dicsérte közösségben. Kell ennél több? Bubnó Tamás is azt írta, hogy a „szent színpad” (ezzel a szintagmával mondjuk van némi problémám) célja ez az egy. Tehát eddig nincs is gond. Első évben kezdtem bele-beletanulgatni a szolgálatba. Nekem ez akkor csak „jó buli” volt, szerettem zenélni, és bevallom, kicsit magamat is mutogatni, mint zenész. De Isten terve ennél komplexebb volt velem, az akkor gyerekkel. Ügyesen tartott a Tűz körül, szolgáltam, bár nem tudtam, és ahelyett, hogy az iskola elvégzése után a nagy semmibe kerültem volna, egy Fülöp kurzuson a szakmámban már ismert és elfogadott terepen hitelesnek hatott és megtérésem eszközéül szolgált a dicsőítő ének egy olyan amatőr interpretálásában, akit mellesleg nagyon hiányolok az Új Aratás közösségből már egy ideje (azóta házas, 3 gyermekük van és sajnos jó messze laknak), és aki nem énekelt teljesen tisztán, nem tudott kétféle ritmusnál és az alapakkordoknál többet a gitáron (Matyi, bocs, ha ezt olvasod, olvasd tovább!), de nem ezeken rágódtam, hanem azon a fantasztikus alázaton, áhítaton álmélkodtam, ami áradt a szolgálatából. Sokat kaptam és tanultam tőle, és az ő tükrében érzem igazán a magam hátrányait a dicsőítés vezetésében - a magamét, aki itt sem tud zenészi bőréből kivetkőzni, és ez egy imavezetésnél sok nehézséget okoz. Legalábbis magamban biztos. De térjünk vissza a tárgyra!

Az első év végére egész jól belejöttem a miséken való zenés részvételbe. Másodikban elmentem egy évet klasszikus gitárt tanulni, mert érdekelt, hogy mi van még az alapfekvésű akkordokon túl, mit tud a hangszer, és hogy a technikám az autodidaxis miatt mégse fejlődjön rossz irányba. Aztán harmadikban osztály szinten megnéztük a Passió c. filmet. Nem némán és sírva jöttem ki a moziból, hanem felháborodva, hogy hogy lehetünk ilyen méltatlan, stílustalan hozzáállásúak, hogy ezeket a primitív, buta dalocskákat énekelgetjük, és azt sem tudjuk mit mondunk ki, ezért nem zavarnak se a teológiai problémák időnként a szövegekben, se az összhangzattani hibák, a rossz dallamok, az egész zenei igénytelenség. Nem akartam többet misén játszani. Aztán győzött az exhibicionizmusom: mega-méretű hangszerelésekkel „turbóztam” a miséket (trombita-harsona-szaxofon background, 3 szólamban megírt vokál, billentyű, dob, basszus, minden ami kell, az utolsó hangig kidolgozva partitúrában, szólamkottákkal), hogy lássák, hogy ÉN mit tudok. Az egész a Szent Andrásban majd utána az Új Aratásban került helyre. Akkor értettem meg az egésznek a lényegét, amit Bubnó is ír. Nincs más cél, csak együtt dicsérni az Urat. A 150. zsoltár számomra ezt testesíti meg: nem csak hangszerfelsorolás, és az ütőhangszerek liturgikus legalizációja J számomra, hanem azt fejezi ki: mindenki úgy dicsérje Őt, ahogy tudja. Igazán méltó úgysem lesz. Hogy NÉPÉNEKET idézzek, a SZVU 136 második versszaka így szól: „Ha szenteknek nagy szívével, / Angyaloknak lángnyelvével / Köszönthetne minden lélek, / Méltón úgy sem dicsérnének.”. Akkor inkább hagyjuk? És a kórus, vagy a 20 évet készült kántor mitől méltóbb? Ha egyáltalán a méltó fokozását értelmezni tudjuk. Kidolgozottabb, profibb, az biztos. Ezek emberi faktorok. Jézus ács volt és tanulatlan halászok és bűnös vámosok lettek a tanítványai. A legalantasabb kivégzéssel bántunk el vele („Átkozott, aki a fán függ”). Mit is tettek vele a tanult papok a bíróságon? Szerintem ez elgondolkodtató a „mi méltó Isten dicsőítésében” c. kérdéskör boncolgatásakor. És nem a magam felmagasztalása, de inkább az itt leírtak indoklására mondom: ötödéves zeneszerzés hallgató vagyok a Zeneakadémián. Tehát komolyzenész. És egy pillanatig sem állítom, hogy ezek az énekek zeneileg vetekedhetnek pl. Berlioz Requiemjével. De az biztos, hogy Berlioz Requiemjének megalomán, sőt talán már-már cezaromán 300 fős zenekara, 1000 fős kórusigényei, és kb. összesen 1500 oldal (akkor még kézzel leírt!!!) kottái sem érnek fel Mari néni vagy Pista bácsi egyetlen könnycseppjével, amit egy Istennel őszintén töltött pillanatban, akár egy primitív sárgakönyves ének éneklése hatására ejt. És ez az, amit meg kell értenie az egyházzenészeknek.

Érettségi után még két évig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam zeneszerzést tanulni, ez egyszerűen elengedhetetlen volt a Zeneakadémiához. Féltem is a felvételi sikerességét illetően, ezért kerestem másik szakot is, ahová felvételiztem (a nagyobb tájékozottság és a zeneelmélet felvételi kisebb igényei miatt nagyobb reménnyel), ez az egyházzene volt. (Maga Bubnó Tamás is felvételiztettt egyébként, a fiával, Lőrinccel jóba lettem az Akadémián, együtt jártunk kortászenei kurzusra egy évet.) A felvételin kiosztottak egy saját házirendet (kb. 60 oldal), amiben találtam egy érdekes mondatot (nem tudom már pontosan idézni): Hallgatóinkkal megértetjük, hogy az egyházi könnyűzene miért méltatlan és kerülendő a liturgiában. Na, már csak ezért megérte volna kijárni az 5 évet, hogy megértessék velem – kíváncsi lettem volna rá! De felvettek végül zeneszerzésre, így nem jött össze.

Gellértnek maximálisan igaza van az orgonával kapcsolatban. Erről volt is jó darabig vita. Ma már azt is hallottam, hogy az orgona végtelenített és egyenletes hangja az örökkévalóságot tükrözi, a gitár elhaló pengetett hangjai pedig a mulandóságot. Elfogadjam? Ha el is fogadom: „Szóljak (zenéljek?) bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok.” Azt is hozzá tenném, hogy a reneszánsz idején divat volt világi dallamokból cantus firmust faragni, amire ráírták a floridált ellenszólamokat, de az alapdallam TÁMASZHANGOKAT alkotott a mozgó melizmák számára. Ha jól emlékszem, se Lassus, se Palestrina nem végezte ezért mágján. De ezeket az idő már elfogadtatta velünk, a gitáros miséken most van rajta a célkereszt. Abban viszont igazat adnék Bubnó Tamásnak, hogy azt írja: „a gitáros liturgia egy másik rítus”. Stilisztikai szempontból ebben van valami. Egy nagyon „ortodox” pap miséje mellett egy hatalmas, barokk bazilikában talán kevésbé érezném stílusosnak, mint mondjuk egy Fülöp kurzust záró misén egy teremben, megfelelően személyes prédikáció mellett, Isten személyes szeretetének „hangulatában” megélve az eucharistia valódi lényegét – itt viszont talán hidegnek hatna a népének orgonával. A cikk is feszegeti azt a kérdést, hogy akkor mihez is szoktassuk a gyerekeinket? Énekeljenek, vagy ne? Én azt mondom, Istent dicsőítsék. Ha ehhez az éneket megfelelőnek találják, énekeljenek! És ha hamis? Jó, ne ő énekeljen a mikrofonba a színpadról pl., de Istennek szerintem kedves minden, ami az Ő szívből történő dicséretére törekszik. Ha erre a gitáros ének az alkalmas, akkor az, ha a csendes mise, akkor az.

Volt még egy gondolat, amivel viszont (legalábbis a római énektár szempontjából) szembe szállnék: a dallam és a szöveg nem egyszerre születik/ett a gitáros énekeknél, a népéneknél és a gregoriánnál meg igen? Na álljunk meg egy szóra! A zsoltárokat meglévő NÓTÁKRA írták (pl. a Szőlőprések szerint – olvashatjuk az első versekben időnként), a gregorián a biblia szövegeit zenésíti meg, vagy antifóna-sémákra húzza rá az aktuális szöveget, a népénekeknél sem így van (attól még lehet, hogy időnként így volt vele a szerző, pl. a Fel nagy örömre! kezdetű új népéneknél Gárdonyi szöveget és zenét is írt, az igaz). Ilyen jelöléseket láthatunk a Szent vagy, Uramban: (135-ös ének) Dallam: Egerszegi kézirat (1804), 179. lap. Szöveg: Kovács: Énekeskönyv (1842). Az utóbbiban nem volt kotta, ha jól tudom. Ez az „Üdvözlégy, ó drágalátos nagy Szentség” kezdetű ének az Oltáriszentségről, amelynek a dallamára a 273-as ének egy másik szöveget kínál: „Áldj meg minket, Teremtő nagy Úristen!”. Ennyit erről.

Zárásképpen egy gondolatot megemlítenék, ami viszont egyértelműen a GREGORIÁN – vagy a csendes mise – mellé teszi a voksomat: az énekelt szöveg. A gregorián bibliai szövegeket használ, ritkán középkori himnuszokat. De azokban legtöbbször azért nem hemzsegnek a theológiai problémák. A népénekeket pontosan olyan amatőrök írták, mint a sárga könyv gitáros dalait, csak olyan profik, mint Bach vagy Werner Alajos harmonizálták őket, ezáltal magasztosított köntösben jelennek meg. (Ne feledjük, hogy a Magyar Himnusz egy verbunkos, kedves barátaim! A népénekes jellegű, fennkölt verzióját Dohnányi Ernőnek köszönhetjük.) Ez olyan, mintha egy sárga könyves dalt egy nagyon profi csapat adna elő, profin meghangszerelve, harmonizálva, prozódiát kicsit korrigálva időnként, nagyszerű hangszertudással és hanggal. De az alap ugyanaz. A szövegek pedig? Hát keresztény legyen a talpán, aki el meri a Szent vagy, Uram c. ének végén énekelni, hogy „Készebb vagyok meghalni, / Mint Téged megbántani!” Én szívből örülök, ha minden vasárnap a templomainkban látott hívő képes erre, vagy minden karizmatikusnak természetes, hogy „Fájjon az, mi Neked fáj”. A problémám tehát az, hogy jól hangzó, de nem egészen átgondolt szövegek fordulnak elő mindkettőben, és én nem szeretek a 7. parancs ellen vétkezni meggondolatlanságból. Bevallom, nem tartok ott, hogy készebb vagyok meghalni, mint bűnt elkövetni. De ha a bűn törvényét nézzük, ami az a bizonyos alma óta vonatkozik ránk, ezt talán csak angyalok énekelhetik. Vagy ők se? (Végül és Satanaél is főangyal volt, aztán most meg a pokol fejedelme…). És akkor visszaértünk a méltó dicsérethez is. De nem csak a zenében, sok más dologban is lehetne szegény Egyházunkat fúrni innen-onnan. És lehet is, mert emberek vagyunk (akiket fúrnak, és az is, hogy van aki fúr), de ez viszont Isten terve (gondolok itt a Kérügma 6. pontjára).

Kedves Bubnó Kolléga Úr, Kedves Gellért, Kedves Olvasók! Szívből remélem, hogy mindannyian majd Isten valódi dicsőségében MÉLTÓN fogjuk dicsérni Őt odaát. Úgy legyen! Ámen.

(Addig meg valahogy kihúzzuk a magunk emberi, méltatlan megoldásaival. Ez van, de az Evangéliumra támaszkodva mondom: miden jó törekvésünk kedves Őelőtte.)

Novák Béla (nem ellenőrzött) 2012. 05. 15., k – 16:13
Zsolt 96,1 - Énekeljetek új éneket az Úrnak, minden föld zengjen dalt az Úrnak! Az "új ének" kifejezésbe a gitáros ének is beleférhet azt hiszem.

Orbán Ottilia (nem ellenőrzött) 2014. 03. 27., cs – 13:17

Ajánlom figyelmetekbe a Magyar Egyházzene c. folyóirat eddig megjelent számait. 20 évnyi nemes termés.

Üdvözlettel:
egy gitárosmiséken felnőtt gyakorló egyházzenész

Balasi Barnabás (nem ellenőrzött) 2015. 10. 07., sze – 12:30

Alapvetően számomra az egyházzene csak is egyoldalról megközelíthető művészeti ág, ez pedig az, hogy Isten kegyelmi ajándékait közvetítse a hívők felé. Legyen szó gitáros zenéről, hagyományos egyházzenéről ha a fenti nincs meg benne, semmit sem ér. Számomra az egyházzene hivatás, ezért sem szeretek érvelni ellene, vagy mellette, és ha jobban belegondolunk mi számít? Szerény meglátásom szerint az, közvetít e kegyelmet a hívőnek, vagy nem. Felesleges belemenni vitákba, ellene- és melletteszóló érveket találunk biztosan. Ha egy adott közösségben a gitáros zene nyitja meg a kegyelmi csatornát hát tegye, ha egy másikban a magas színvonalú egyházzene, nyílván azt is csinálni kell! Az, hogy egy művészeti ág kiben mit indít, vagy nem indít meg, kár róla vitatkozni. Abban is van ugyanakkor igazság, hogy valószínűleg a kegyelmi áradásnak lehet gátja egy hamis hang, vagy egy nem oda illő akkord, hát mit tegyünk, ez a zene alaptermészetéből fakad, tehát át kell gondolni, hogyan lépek oda az oltárhoz szolgálni! A zene mindig is társadalmi osztályokhoz kapcsolódó művészet volt, ezen nincs mit átgondolni. Könnyűzene és komolyzene mindig is volt. 

fd (nem ellenőrzött) 2018. 11. 10., szo – 09:17
Kedves Hozzászólók! A téma, a probléma aktuális. Azt gondolom, nem az a kérdés, hogy gitárral lehet-e igényes, művészi zenét létrehozni - persze, hogy lehet. De ez nem lehet elegendő indok ahhoz, hogy önhatalmúlag - minden vonatkozó liturgikus előírást felrúgva - bárki is beengedje/behozza azt a szent liturgiára, és ott elkezdjen protestáns jellegű, zeneileg bugyuta, szövegileg hibás és igénytelen dalokat énekelni. Az orgonának is megvolt a maga útja, amíg liturgikus hangszerré vált, de talán a hangszer adottságai okán nem véletlen, hogy arra messzemenően alkalmasnak is bizonyult. Az orgona, a népénekek, a polifónia, és főként és elsősorban a gregorián az Egyház hivatalos liturgikus zenéje. Ez az, ami teljesíti a szent zene iránti, pápák által is már rögzített kritériumokat. A liturgia már befutott egy kétezer éves fejlődéstörténetet, és vannak mára kiforrott, és nem véletlenül kiforrott rendszabályok, elvek, normák. Ma ezek képezik az alapot minden új egyházzenéhez. A liturgikus hagyomány is a Szentlélek műve, amit nem lehet sutba dobni. (Mint ahogy azok teszik, akik profán zenét hoznak be, önkényesen kicserélik az ordináriumot és a propriumot dalocskákra stb.) Ezt a Trienti Zsinat is kihirdette a protestáns tévtanokkal szemben! Ha a gitárnak bármiféle sansza is lehet templomban, annak bizonyítására biztosan nem az a mód, hogy a pap (minden vonatkozó liturgikus előírást önkényesen felrúgva!) átadja ilyen-olyan "kiscsopiknak" a liturgiát, hogy énekelgethessék a bugyuta, helyenként eretnek sárgakönyves dalocskáikat. A liturgikus zene nemcsak ÁHÍTATOT kell, hogy keltsen, de ne feledjük el fő funkcióját: szerves része a liturgiának. Nem valami plusz, hanem a része neki, az ordinárium, a proprium, a graduále stb. nem valami szép "betétek". Hát ezért tilos minden önkényes cserélgetés és játszadozás ezekkel a tételekkel. Fontos az is, hogy a liturgikus zene a közösséget is összekapcsolja. Tragédiának tartom, hogy a mai katolikus iskolákban a gitáros dalokon felnevelt ifjúság nemhogy a gregoriánt nem ismerte meg és sajátította el (ez egy modernista intézményben "alap"), de még a legalapvetőbb népénekkincset sem. Eredmény: kikerülnek 18 évesen, és a nevelésnek hála, csak a lelki-zenei fejlődést tekintve infantilis "kiscsopikban" találnak otthonra, ahol 30-40 évesen is a sárgakönyvnél tartanak. De egy közönséges vasárnapi misén már a legalapvetőbb énekeket sem ismerik. Ez a félrenevelés nagyon súlyos merénylet a katolikus ifjúság ellen. Ha valaki új liturgikus zenét javasol, azt előbb vezettesse át a szükséges szűrőkön: szövegileg, zeneileg legyen megfelelő, minden téren. Nézetem szerint itt van az igazi tragédia. Mert jelenleg éppen a hierarchia az, amely borzasztóan nyeglén bánik a - papok zöme által alig-alig ismert - liturgikus előírásokkal, mert persze azok teológiai, lelkipásztori okait sem ismerik. A mai modernista szellemiségben a papok, a püspökök, a bíborosok, de újabban maga a pápa is vindikálja magának a jogot, hogy "felülbíráljon" rubrikákat. Ilyen viszonyok között nem a csillogószemű, naiv gitáros neofita a hibás, amikor énekli a 86-ost a sárga könyvből, hanem az a pap, aki a hittan és a liturgia alapjaira sem tanította meg a katekumenjét, és aki a fő feladatát, a liturgia méltó végzését hányavetien "kiosztja" bárkinek. A gregorián kellene, hogy legyen az alap. Ehhez képest a legritkább, hogy bárhol is gregorián szólaljon meg. Ez baj. A legfontosabb végső soron mindig a LELKÜLET. A legszentebb zenét is lehet lelketlenül, üresen, visszatetszően végezni, de bugyuta dalocskákat is lehet őszinte hittel énekelni. Ez tény. DE mi katolikusok nem eshetünk abba a tévedésbe, hogy a formát és a tartalmat különválasszuk. A kettő ugyanis feltételezi egymást. Érvényes ez zeneileg és egyházfegyelmileg is. A gregorián miséhez (és ez a hagyományos latin liturgia!) gregorián zene való. Másrészt valóban tiszta szívvel csak úgy szolgálhatjuk az Egyházat, ha teljes mértékben tiszteljük annak a hagyományát és az előírásait is. Nem a protestantizálódás, hanem a katolikus hitben és lelkületben való elmélyülés, a HÁROMSZOR SZENT előtt való beborulás, a Mennyei Liturgiába való bekapcsolódás, a szent áhítat az, ami a lelkünk javát szolgálja. De ahhoz, hogy a gitár liturgikus hangszer lehessen, elfogadhatóvá váljon a liturgián hanem azt a szintet az egyházi közösségekben használni kívánjuk, akkor

Andorka Péter (nem ellenőrzött) 2019. 07. 25., cs – 12:33
"A gregorián kellene, hogy legyen az alap. Ehhez képest a legritkább, hogy bárhol is gregorián szólaljon meg. Ez baj." Itt a pont! Tökéletesen egyetértek. A gregorián az egyetlen, ami mind szövegileg, mind zeneileg maradéktalanul teljesíti a liturgikus elvárásokat. Nem szubjektív ájtatoskodás, nem teológiailag hibás versike, hanem "Isten Igéje, amely élő és hatékony". (Az a kántor egyébként, aki a bevonulás, graduale, felajánlás, communio stb. helyett miseéneket és más népénekeket énekel, mivel jobb, mint a "kiscsopik"? Sőt, még akár rosszabb is lehet, mert neki ez a munkája, a "kiscsopi" viszont kizárólag saját szakállára szolgál!) Sok népéneket ugyanúgy ki lehetne dobni a liturgiából (főként szövegi okból), mint a gitáros énekek jó részét. Nekem a karizmatikusság egyik fő hozadéka, hogy átgondolom az élet minden területén, hogy mit veszek a számra. (Javaslom a Máté 15 elolvasását, több része kapcsolódik a témánkhoz elég erősen.) Sokszor beszélünk, éneklünk úgy, hogy át se gondoljuk, mi hagyja el a szánkat. Kedvenceim a "készebb vagyok meghalni, mint téged megbántani", meg a "megújul az áldozat" és hasonlók. Nameg amikor gyorsan kivonul az asszisztencia, és a "Mennyek királyné asszonyát" egy versszak után abbahagyja a kántor, mivel senki nem gondol bele, hogy amúgy félbehagytunk egy mondatot. (A tetőpont persze az, amikor a magyar himnusz hangzik el templomban - nagy probléma, pedig a zenéje gyönyörű.) Ugyanilyen naív, laikus szövegek bőven vannak a gitárosok között is, és ott még hozzájön a fordítás (ferdítés?) folyamata is sokszor. Prozódiáról, harmonizálásról már ne is beszéljünk. (Persze prozódiáról a népéneknél se kell beszélnünk, mert azt kinyírja a szövegnek teljesen ellentmondó ritmikai egyenesség.) Naszóval, nem egyszerű. Az viszont tény, hogy hiába vérzik a szívem a gregoriánért, ha az Egyház vezetői (pl. zenei téren, és más téren is) a hagyomány burkába zárkóznak, és nem vesznek tudomást a körülöttük történő dolgokról, akkor talán nagy hibát követnek el, és ne csodálkozzunk, ha jobb esetben a neoprotestáns irányzatok, rosszabb esetben az ateizmus hódítja el a fiataljainkat. Hála istennek, hogy ez nem mindenhol így van! Természetesen én is rosszul tudok lenni, amikor lélektelen pöntyögést hallok a misén gitárral, de ugyanennyire, és ez a gyakoribb, amikor látom a faarccal népéneket éneklő népet, aki "készebb meghalni". Lelkület, teológiai, szakmai igényesség, ennek kell a lényegnek lennie, nem a zenei stílusoknak, hangszereknek, ezzel is egyetértek. Szegény Egyházunkat pedig szeressük, építsük, és tegyünk meg mindent a ránk bízott küldetésért. Ezt számon fogják rajtunk kérni. A zenei stílusirányzatainkat, úgy sejtem, kevésbé.

Új hozzászólás

A mező tartalma nem nyilvános.