Amikor a teológián az új evangelizációról tanultunk, akkor én már érintett voltam: a karizmatikus megújulásban éreztem otthon magamat – amit egyértelműen a mozgalmak közé soroltak. Azt tanították, hogy az alulról induló mozgalmaké a jövő: a lelki megújulások mint mozgalmak öntenek formát az Egyházban. Hallgattam a tanáraimra, nyakik merültem ebbe a jövőképbe.
Még mindig álmodom arról az Egyházról, ami miatt elküldtem kedves Fiamat a szőlőmbe. A Fiú körül van ugyanis az Országom, amelyet ajándékul szántam azoknak, akik újra hisznek.
Soha nem adom fel, hogy egy az Ország megvalósuljon Jézus tanítványai, apostolai és utódai közt felállt Egyházban. Beleadtam magam ebbe a tervbe és részese lettem azzal, hogy a Szentlélek velük maradt.
Aki az Egyházban nyilvánosan mer szólni a hitetlen prédikációkról, abban megvan a Lélek adta bátorság, amely az evangelizátor legfőbb karizmája. Már megtérésemkor ismertem ezt a nevet: Raniero Cantalamessa.
Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal.
Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd.
A tékozló fiú történetét már sokszor hallottuk. Ismerjük. Szeretjük. Oly jó hallgatni, ahogy visszafogadnak bennünket az atyai háza. Ez olyan szívmelengető.
Találtam egy könyvet, mindennemű kiadói, megjelenési és fordítói információk nélkül, ezért bátorkodtam újraközölni. Változtatás nélkül adom tovább. Az itt közölt írás Bob Bedard (Fr. Bob Bedard, a Companions of the Cross alapítója) tulajdonában áll, a magyar fordítás tulajdona ismeretlen. Az oldal licence nem vonatkozik erre az írásra.
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár.
Mindannyian ismerjük a történetet. Általában az összes prédikáció arról szól, hogy Jézus ekkor nyilvánította ki, bizonyította istenségét, és azt ecsetelik, hogy milyen különleges esemény volt ez, amikor színében elváltozott.
Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. [...] Bizony, mondom nektek: mindaz, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is.
Ha egyszer bátor leszek, akkor elmondom a véleményemet a TEÓról
- mondtam. Most van ez. A szegedi hittudományinak (SzHF) voltam a hallgatója. Számomra ez a TEÓ. A saját tapasztalatomat tudom elmondani. Lehet, hogy nem értesz velem egyet, de azon – sajnos – nem tudsz változtatni, amit megtapasztaltam. Ez a tapasztalat tele van szomorúsággal és reménytelenséggel. De azóta sem tapasztaltam a TEÓ részéről olyat, amiért reménykednem kellene felette, inkább – úgy tűnik – a sorsára jut.
Az egyházzenéhez szeretnék hozzászólni. Furcsa mód a keresztények szeretnek azon vitatkozni és összeveszni, hogy hogyan kell dicsérni az Urat. Valahogy túlteng bennünk az uniformizmus. Minket, akik gitárral, mai dalokkal dicsérjük az Urat sok mindennek el szoktak mondani bizonyos katolikus körökben. Pedig én nem szeretném a gregoriánt kipusztítani. Egyszerűen csak a mai embert könnyebben megszólítja a mai zene.
